Német-magyar diákcsere 2013 – Waldems

Iskolánk 20 tanulója 2013. június 2-8-áig újra egy életre szóló élményre tett szert a riedelbachi iskola diákjai és nevelőtestülete, a waldemsi és a szikszói önkormányzat és gimnáziumunk támogatása segítségével a Taunus hegység völgyében, Hessen tartományban.
Waldemsbe ( Hat kisközséget vontak össze a nagy közigazgatási reform idején – 1972 – és így „született” Waldems. Ez amolyan önkormányzati vérszerződés volt: Esch, Niederems, Wüstems, Bermbach, Reichenbach és Steinfischbach vált eggyé.) utaztunk, ahol diákjaink újra betekinthettek a német gyerekek hétköznapjaiba és kipróbálhatták nyelvtudásukat. A testvériskolánkkal való kapcsolat ápolása, a gyerekek rendszeres, személyes találkozása rendkívüli jelentőséggel bír. Nem csak a gyerekek, hanem azok családtagjai is belekóstolhatnak a másik nemzet szokásaiba, kultúrájába és közvetve részesei lehetnek programunknak.
A diákok elválnak ugyan egymástól, de a kapcsolat sok esetben szerencsére nem szakad meg.
Már majdnem virradt, mikor Magyarország határát átléptük. Röpke pár nap alatt mennyi minden került a „bőröndünkbe”! Idehaza azóta is van miről mesélni. A következő találkozást a jövő tanévben Szikszóra tervezzük.

Bakó Réka (6.a) beszámolója az útról:

Németországban

2013. június 02-án Németországba – Waldemsbe – indultunk az iskolától. Az út rendkívül hosszú volt és az időjárás sem nagyon kedvező, ennek ellenére igazán jól éreztük magunkat. Tele voltunk izgalommal.

Este elég későn érkeztünk meg, már vártak minket az iskola előtt a családok. Köszöntöttek, majd mindenki hazament a vendéglátóival. Én Hannah Oesterreich-hoz kerültem Neu-Anspach-ba. Másnap reggel iskolabusszal mentünk a riedelbachi iskolába. Az első órában hivatalosan köszöntöttek minket, majd mindenki a saját fogadógyereke órájára ment. Hannah második órája történelem, harmadik matek, negyedik és ötödik angol, az utolsó, a hatodik, pedig ének óra volt. Mindezek után szintén busszal utaztunk haza. Délután a nagyszülőkkel elmentünk a közeli kilátóhoz, ahol sok madarat láthattunk.(Még egy plüss hóbaglyot is kaptam). Este korán lefeküdtünk, mert nagyon fáradtak voltunk.
Reggel sajnálattal hallottam, hogy Hannah beteg lett és emiatt nem tudott velünk jönni Heidelbergbe. Igaz, hogy a nap kicsit szomorúan telt emiatt, de sikerült azért jól éreznem magam, mert a program nagyon tetszett. Délután pedig kiderült, hogy vendéglátóm sokkal jobban lett és másnap már iskolába is mehet.
Szerdán Frankfurtba mentünk. Ez a nap is kimondhatatlanul tetszett. A legjobb a múzeum és a vásárlás volt. Vacsorára a kedvenc ételemet, spagettit készített Hannah mamája.
Csütörtökön Rüdesheimba utaztunk. A libegőből csodaszép volt a kilátás, ami kárpótolta azt, hogy nem mehettünk hajózni az árvíz miatt. Rengeteg dolgot tudtunk meg néhány ragadozó madárról is, mert fent(az emlékmű mellett) egy olyan helyre is elvittek minket,ahol ezeket a madarakat láthattuk. Délután elmentem megnézni, hogyan lovagol Hannah. Este a nagyszülőkkel grilleztünk. Nekem a péntek tetszett a legjobban, mert egy frankfurti fürdővel kezdődött a nap, ahol voltak csúszdák, hullámmedence stb. Aztán egy plázába mentünk ajándákot vásárolni. Ezen a napon értünk haza a legkorábban, mert este búcsú buli volt. A party előtt még elvitt a család fagyizni. Az este nagyon szuperül telt. Fociztunk, beszélgettünk a német gyerekekkel. Elég későn értünk haza. Reggel azonban korán keltünk. Majd megszakadt a szívem, amikor el kellett hagyni az ĄotthonomatĄ. Szomorú voltam, amikor el kellett búcsúznunk.

8 óra körül elindultunk haza … Már most alig várom, hogy újra találkozhassunk.

Kádas Dorottya (6.a) beszámolója az útról:

Egy hét egy idegen országban

Amikor megtudtam, hogy mehetek Németországba, a szívem majd kiugrott a helyéről. Eleinte fel sem fogtam, hogy mindez velem történik, egészen az utazás napjáig. Már májustól számoltam visszafelé a napokat: már csak 2, már csak 1. Elérkezett az utazás napja és mivel először mentem Németországba, nagyon izgultam
.
Hajnal öt óra tájban indultunk életem egyik legizgalmasabb hetére. Az utazás rettentő hosszúnak bizonyult. Beszélgettünk, aludtunk. Izgultunk, kíváncsiak voltunk a családra, ahová kerülünk, és természetesen magára az országra is. Az út második fele rémesen hosszúnak tűnt. Autópályán utaztunk, mindenhol csak fa és út, fa és út volt. A busz különben nagyon kényelmes és otthonos volt (már ha lehet ilyet mondani egy buszra) és a buszsofőrök is rendkívül kedvesek és humorosak voltak. Aztán kemény 17 órás utazás után megérkeztünk a várva várt helyre: Riedelbachba.
A családok már az iskolabuszok megállójában várakoztak. Rettentően izgultunk. Én voltam az utolsó előtti, akinek a nevét mondták, így én izgultam a legjobban (mert az utánam levő már ismerte a gyereket, akihez kerül). Először bemutatkoztunk egymásnak a lánnyal, aki fogadott. Nagyon aranyosak, segítőkészek voltak. A hét eleji aggodalmam a napok során pedig szépen lassan…elszállt.
Programjaink nagyon sűrűnek és izgalmasnak bizonyultak. Minden reggel busszal jutottunk el az iskolához, haza pedig autóval vittek. Hétfőn az első órában köszöntött minket az iskolavezetőség és Waldems polgármestere, az utána következő 4-5 órában pedig mindenki a ,,saját fogadó gyerekének” az óráin vett részt. Kedden Heidelbergbe kirándultunk: megnéztük a kastélyt, majd két óra szabad program volt a városban. A szerdai nap Frankfurtban telt városnézéssel. Csütörtökön Rüdesheimba az emlékműnél (libegővel) és Wiesbadenben jártunk. Az utolsó nap (péntek) a fürdőzés, vásárlás és partyzás jegyében telt. Én a keddi napot élveztem a legjobban.

Szombat reggel nyolc óra tájban újra hosszú útnak néztünk elébe: haza indultunk. Kb.20 órás utazás után (az árvíz miatt) érkeztünk meg szülővárosunkba ajándékokkal megrakodva. Élményekkel és reménnyel…- hogy még viszont látom hamarosan Németországot- léptem át újra házunk küszöbét.
Fantasztikusan éreztem magam Waldemsben, fájt a szívem magam mögött hagyni ezt a csodás országot.